Zsúptető – modern hagyomány

A zsúptető természetes, vastag és jó hőszigetelő tetőfedés, amely a hagyományos népi építészet értékeit ötvözi a modern építészeti igényekkel. A zsúp a kézzel gondosan kicsépelt rozs után nyert egyenes szálú szalma, amelyet kévékbe kötve hoztak forgalomba és részint szecskának, részint tetők fedésére, kévék, szőlők és egyebek kötésére, továbbá szalmazsákok megtöltésére használták. A zsúptető lakóépületek, illetve gazdasági épületek rozsszalma héjazata. Bár hasonlít a nádtetőhöz, anyaga és készítési technikája is eltér attól: a zsúptetőhöz a szalmát kévékbe kötik, majd ezeket rögzítik a tetőlécekhez. A jól elkészített szalmatetőt régebben a padlástérből kiáramló füst konzerválta, ami növelte a tartósságát.

A zsúptető anyaga és előnyös tulajdonságai

A zsúptető készítéséhez kizárólag az adott évben learatott, hosszú szálú rozsszalma alkalmas. A rozs szára rugalmasabb és tartósabb, mint a búzáé, ezért vált a népi építészet elsődleges tetőfedő anyagává. A vastagon (akár 40–50 cm) rakott zsúptető kiváló hőszigetelő, így külön szigetelőréteget nem igényel. Megfelelő, legalább 35–40 fokos lejtés esetén a szalmaszálak hatékonyan lepergetik a vizet.

A zsúptető készítésének hagyományos technikái

A tetőfedés során különböző típusú kévéket használnak a tető egyes részein. A szoknyás kévéket az ereszszéleken és az oldaléleken alkalmazzák, ahol a szálak tőrésze lóg lefelé a tetőről. A fejes kévéket a tető mezőjében és a gerincnél használják; itt a kalászos rész lóg lefelé, a kévéket pedig a tőrésznél rögzítik. A teregetős vagy felvert zsúptetőnél egy speciális eszközzel, a zsúpverővel ütögetik a szálakat felfelé, hogy tömör és egyenletes felületet kapjanak. Ennél a zsúpcsomókat kibontva alulról felfelé, sorról sorra, kalászos végükkel lefelé (a legelőn sorban fordítva) terítik a tetőlécekre. Főleg Észak-Dunántúlon, Dél-Nógrádban, Dél-Heves vidékén terjedt el, szórványosan az Alföld déli részén alkalmazták.

A kötött zsúptető tartósabb és elterjedtebb technológia. Itt a szalmacsomó a megkötés helye és az alkalmazás helye szerint háromféle lehet: kalászos végénél megkötött (ez a legalsó sorba és a tető élére került), derékon megkötött (legalsó sorban és a gerincen használták) és a tövénél megkötött (a tető legnagyobb részén ezt használták).

A legalsó lécnél kezdték el a fedést. A kis zsúpcsomót a lécre fektették, a belőle elvett néhány szalmaszálból kötelet sodortak, amellyel a csomót a léchez kötötték. A mellé fektetett következő csomót az előzőből sodort kötéllel kötötték le. A második sortól kezdve a tövénél megkötött csomókat használták, kalászos végével lefelé. A tető, mivel a kalászos vége vékonyabb, egyenletesen sima lett.

A tetőgerinc kialakítása és a zsúpfedés jelene

A gerinc kialakítása lehet „sárazott” (ahol a kévéket sárba mártva rögzítik saját súlyukkal) vagy „fonott/tarajos” kialakítású. A zsúptető készítése nagy szaktudást és rutint igényel, a mesteremberek száma ma már igen csekély. Ugyanakkor a nádtetőhöz hasonlóan újra kezd divatba jönni, esztétikai és építészeti előnyei miatt.

A cikk az Ezermester nyomtatott lapszámában érhető el: 2026/3.